Hajléktalanság

A régi blogomon volt egy hosszabb eszmefuttatásom erről a témáról, és úgy gondoltam, hogy itt a helye. Kicsit felfrissítettem, mert 2015 már régen volt, de a lényegi gondolataim szerintem még most is aktuálisak.

Egy anyósommal folytatott vita nyomán kezdtem el gondolkodni újból a hajléktalanságról, amikor egy vacsora során valahogy erre terelődött a szó.

Van egy kialakult, általánosan elfogadott kép a hajléktalanokról, miszerint mindegyikük idült alkoholista és/vagy drogos és/vagy szerencsejátékos, és azért vesztették el az otthonukat, mert túl sokat áldoztak a szenvedélybetegségükre. Ezzel párhuzamosan pedig, bármennyire ellentmondás is, van egy olyan belső indíttatása az emberek döntő többségének, hogy segíteni akarnak a szegény hajléktalanoknak. És ezen a ponton indult a vitánk anno az anyósommal. Hogy milyen formában segítsünk rajtuk. Szerinte mindenképpen segélyszervezeten keresztül kell, mert ha magának a hajléktalannak adjuk a pénzt, akkor az első útja a kocsmába fog vezetni. Én viszont nem voltam meggyőződve arról, hogy az egyetlen megoldás ez lenne, én inkább annak voltam, és vagyok most is a híve, hogy magának a hajléktalannak adom a pénzt, mert ő tudja a legjobban, hogy mire van szüksége.

Beszélgettünk, beszélgettünk és minden felvetésemre az volt a válasza anyósomnak, hogy ha pénzt adunk, akkor azt úgyis elisszák/eldrogozzák/eljátsszák. Akkor inkább vegyek takarót, élelmiszert vagy más egyéb hasznos tárgyat, és azt adjam oda nekik.

Azonban ellentétben anyósommal, én a Vöröskeresztnek önkénteskedve nőttem fel, és ennek köszönhetően volt lehetőségem mélyebben belelátni a problémába és átgondolni olyan szemszögből is, amiből másnak általában eszébe sem jutna. Egy nagyon hosszú, nagyjából 2 évtizedes gondolatmenetet követően jutottam el odáig, hogy azt mondjam, ha egy doboz sört vagy üveg bort akar venni magának a pénzemből a hajléktalan, akkor vegyen azt, áldásom rá.

Kifejtem bővebben, mert ez a hozzáállás érthetetlennek tűnhet sokaknak.

A hajléktalan-probléma akkor kezdett foglalkoztatni, amikor 10 éves korom körül elkezdtem önkénteskedni a Vöröskeresztnél. Akkor még bennem is élt az általánosan elfogadott kép az idült alkoholista hajléktalanról, aki szükségszerűen a saját hibájából került az utcára. Azonban ennek ellenére is fájt értük a szívem, segíteni akartam rajtuk egy tízéves minden lelkesedésével. Gimnazista koromban arról gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha meg tudnám venni a Corvin Áruház épületét a Blaha Lujza téren, mert akkor kialakíthatnék egy olyan hajléktalanszállót, ahol minden hajléktalannak kulccsal zárható szobája lenne egy kis fürdőszobával, ahol lenne munkaügyi központ, pszichológus és szociális munkások, ahol mindenki együtt dolgozna azon, hogy újra fedél tudjon kerülni a hajléktalanok feje fölé.

Amíg csak önkénteskedtem a Vöröskeresztnél, addig megfigyeltem az utcán kolduló embereket. Pénzt nem adtam, mert akkor még élt bennem, hogy idült alkoholista és el fogja inni, én pedig azt akarnám, hogy élelmiszert vagy takarót vegyen rajta, amit úgyse fog. Aztán ahogy egyre többjüket figyeltem meg, úgy kezdtem felfedezni, hogy bizony nem mindenki alkoholista, aki az utcán él. Nem álltam le senkivel, hogy megbeszéljem az életének a történetét, de egy idő után jól meg tudtam különböztetni azokat, akik alkoholra gyűjtenek azoktól, akiknek tényleg élelmiszerre lenne szükségük. A "koldusmaffia" tagjait is elég jól megtanultam kiszűrni. Egyszer láttam egy nagyjából 70-es éveiben járó bácsit, aki nem volt erőszakos, nem szólított meg senkit intimidálóan, hogy adjon neki pénzt, csak csendben ült a kapualjban egy táblával maga előtt, amin annyi volt olvasható csupán, hogy "éhes vagyok". Bementem a sarki boltba és vettem neki 6 zsömlét meg némi felvágottat. Mikor odaadtam neki, akkor leírhatatlan boldogság ült ki az arcára. Majd elkomorodott, és nagyon sokszor visszakérdezett, hogy ezt biztos neki szántam-e és, hogy valóban nem a saját számtól vonom-e meg a falatot és, hogy tényleg nem fog-e hiányozni a havi költségvetésemből ennek az ára.

Amikor elkezdtem a Vöröskeresztnél dolgozni 19 évesen, akkor tele voltam lelkesedéssel, hogy most főállásban tudok segíteni ezeken az embereken. Az útvonalamon munkába menet 2 "állandó" hajléktalan volt. Az egyikük az Örs Vezér téren a hévet a metróval összekötő aluljáróban, a másikuk az Arany János utcában a metrómegálló könyvesbolt felőli kijáratánál. Az Örs Vezér téri férfitől rendszeresen venni kezdtem a Fedél Nélkült. Elolvasgattam a cikkeket is, de elsősorban nem ezért vettem, hanem azért, hogy értelme legyen a munkájának. Ugyanis sokan nem tudják, hogy a Fedél Nélkült áruló hajléktalanok nem munkanélküliek, hanem ugyanolyan hírlapárusok, mint akik az újságos standokban ülnek, csak a lap eladásából származó bevétel 100%-át megtarthatják. A lapnak pedig nincs fix ára, mindenki annyiért veszi meg, amennyit rászán. Annyit még érdemes tudni erről a lapról, hogy a terjesztőnek saját költségen kell megvennie az eladásra kínált példányokat, most, 2019 júliusában 45 Ft/darab áron, mert másként a Menhely Alapítvány nem tudja állni a nyomtatás költségeit. Ha valóban segíteni szeretnénk, akkor 45 forintnál többet adjunk a lapért. Nagyon sokaknak ez az egyetlen munkalehetősége. De vásárlás előtt azért olvassuk el, hogy ki az, aki valóban terjesztő, és ki az, aki csak beszerzett egy példányt és azzal koldul.

Az Arany János utcánál lévő férfinek élelmiszerekkel segítettem rendszeresen, ő pedig egy idő után elkezdett nekem félretenni egy Metró újságot minden reggel, hogy így köszönje meg. Nem ezért csináltam, de nem mondtam nemet a Metró újságra. Azt szerettem olvasni, de általában mire az Örs Vezér Térre értem, már mind elfogyott. Örültem, hogy ő félretett nekem egyet. Sokat nem beszélgettem vele, a mai napig nem tudom sem a nevét, sem az élettörténetét, de azt biztosan tudom, hogy semmiféle szenvedélybetegsége nem volt.

A húszas éveimben is sokat gondolkodtam a hajléktalanságon és még most, a harmincas éveimben is. És még közel sem értem a végére. Nem minden hajléktalan szenvedélybeteg, bár természetesen tisztában vagyok vele, hogy akad bőven szenvedélybeteg is a hajléktalanok között. Viszont ha vissza akarnak kerülni a társadalom krémjébe a perifériáról, akkor alig számíthatnak ebben segítségre. Akkor sem igazán kapnak támogatást, ha minden tőlük telhetőt megtesznek az ügy érdekében. Az átlag adományozó azt várja el, hogy a pénzéből valahogy kerítsenek fedelet a fedél nélküliek feje fölé és nyújtsanak nekik segítséget az alapvető szükségleteik - étkezés, melegedés stb.- kielégítéséhez. Ezzel nincs is semmi gond, valóban ezt kellene megvalósítani az adományok segítségével. De ha azt is hozzávesszük, hogy az átlag adományozó 20-50 forintokat szeret adni, a nagyon bőkezűek pedig százat, akkor hirtelen irreális lesz az elvárás. (Nem cégekről beszélek vagy tehetősebb magánemberekről, hanem a köznapi emberekről.)

Ilyenkor szokott elhangozni, hogy keressen munkát magának és menjen el dolgozni a szóban forgó hajléktalan. Én már rég nem élek Magyarországon, de ami információ eljut hozzám, abból azt tudom leszűrni, hogy még azoknak is nagyon nehéz állást találniuk, akiknek van fedél a fejük fölött és tudnak mosni, fürdeni (tehát nem koszosak és nem büdösek), van internet-hozzáférésük (azaz tudnak álláshirdetéseket böngészni egész nap és önéletrajzokat küldeni emailben vagy bármi más egyéb platformon keresztül) és telefonjuk (amin utána tudnak telefonálni az elküldött önéletrajznak és amin el tudják érni őket, ha be akarják hívni őket interjúra). Egy hajléktalannak ez az eszköztár mind kiesik. Ha van mobilja, akkor a társadalom ferde szemmel néz rá, hogy erre bezzeg van pénze, élelmiszerre meg nincs. Ha nincs mobilja, akkor nem tud állásügyben telefonálni és őt sem tudják elérni a potenciális munkáltatók. Használjon nyilvános telefont. Rendben. Mennyi a percdíj és mennyi készpénzt hajlandó adni az adományozó? Egyáltalán vannak még nyilvános telefonok a XXI. századi Budapesten a mobiltelefonok világában? De még ha be is hívják interjúra a hajléktalant, akkor sem fogja ápolt ember benyomását kelteni. Borostás lesz, kicsit büdös, a ruhái koszosak. Még akkor is, ha interjú előtt el tudott menni valahová mosakodni/mosni. Nem őt fogja akarni alkalmazni a munkáltató, akármilyen meggyőző is a stílusa. Az sem szokta jól kivenni magát, ha az önéletrajzban nem tud kontakt telefonszámot megadni (arról nem is beszélve, hogy lakcímkártya nélkül pedig gyakorlatilag nincs is munkáltató, aki hajlandó lenne alkalmazni bárkit is). Ha van mobilja, akkor más a helyzet, de tartsuk észben, hogy ezt luxuscikknek gondolják azok, akik adományozni szoktak. A segélyszervezetek valamicskét tudnak segíteni ebben, de nem túl sokat.

Ha leküzdve az összes akadályt mégis talál állást, és elkezd dolgozni, akkor az a következő logikus lépés, hogy szeretne albérletbe menni és kiszakadni az utcai közegből. De hogyan? Mégis ki fog neki lakást kiadni? Amint a tulajdonos megtudja, hogy hajléktalan, rögtön nem fogja kiadni neki a lakását. És még csak nem is hibáztatom őt emiatt. Fél, hogy beengedi, aztán nem tudja majd többé kitenni. Akkor sem, ha a hajléktalan elveszti az állását és nem fog tudni fizetni, mert Magyarországon a törvény a birtokost védi a tulajdonossal szemben. Nyilván ennek a kockázata akkor is megvan, ha olyasvalakinek adja ki a lakását, aki másik albérletből jön vagy a szülői házból, de egy hajléktalan esetében nagyobb ez a kockázat. Önkormányzati lakás? Létezik ez még Magyarországon? És ha igen, akkor mennyit kell rá várni? Ausztrália esetében pedig az ügynökségek nyilván nem egy hajléktalant fognak ajánlani a tulajdonosnak, amikor túlkínálat van jól kereső, biztos egzisztenciával rendelkező bérlőjelöltekből, akik horribilis összegeket készek fizetni még egy sötét kis lukért is. Itt Ausztráliában van önkormányzati lakás-szerűség, úgy hívják, hogy housing commission, de azoknak is hosszú éveket kell várni lakásra, akiket egyáltalán felvesznek a várólistára. És a várólistára kerüléshez sokszor nem elég annyi, hogy valaki egyedülálló anya 5 gyerekkel és nemsokára ki fogják lakoltatni. Ha van az anyának x dollár bevétele, ahol x > minimálbér, akkor azt mondja a Centrelink (tán a magyar Munkaügyi Központ a legjobb megfelelője ennek az ausztrál hivatalnak, de nem teljesen ugyanazt a feladatot látja el, sokkal bővebb a feladatköre), hogy abból meg kell tudni élni, mert a Centrelink a kiadási oldalt nem nézi, csak a bevételit. Ha meg nincs munkája, akkor ő a "dole bludger", aki még dolgozni sem hajlandó elmenni és biztos csak a segélyért szülte a gyerekeit. Erre a sztereotípiára pedig csak ráerősítenek az olyan műsorok, mint a Struggle Street vagy Housos.

Namost ha én segíteni akarok, akkor több opció áll a rendelkezésemre. Adhatok ételt / italt / ruhát / készpénzt / bútort stb. egy tetszőleges segélyszervezetnek. Ők pedig belátásuk szerint hasznosítják. Eladják a ruhákat és a befolyt pénzből fizetik a melegedő villanyszámláját, vagy odaadják a rászorulónak az adományozott ételt, esetleg vesznek a befolyt összegen utalványt, amit nem lehet cigarettára vagy alkoholra költeni és ezt osztogatják. Viszont számolnom kell azzal, hogy az adományozott pénzem jelentős részét önmaguk reklámozására és belső adminisztrációra költik.

Ha közvetlenül a hajléktalannak akarok segíteni, akkor vagy pénzt adok neki, vagy ételt / italt / ruhát stb, esetleg megengedem, hogy lezuhanyozzon a fürdőszobámban, ha nagyon a szívemen viselem a hajléktalanok ügyét. Ha meg akarom szabni, hogy mit vehet a pénzemen, akkor nem a pénzt adom oda neki, hanem azt, amit venni akarok rajta neki. Viszont ha nem akarom megszabni, hogy mire költheti a pénzemet, akkor bizony a pénzt fogom odaadni, és nem problémázok azon, hogy esetleg alkoholt vesz belőle. Ugyanígy problémázhatnék azon is, hogy csokoládét / hamburgert / zsírban tocsogó ételeket fog venni. Az is egészségtelen. Erőszakossá kétségtelenül nem fog válni egy hamburgertől, míg az alkoholtól válhat, de annyi pénzből, ami egy átlag, nem frekventált helyen kéregetőnek egy nap alatt befolyik, nem fog tudni annyi alkoholt venni, hogy erőszakossá váljon. És még egyszer: nem minden hajléktalan alkoholista.

Nem egyszerű kitörni ebből a körből, sokaknak nem is sikerül. Akkor meg miért ne ihatna meg a pénzemből adott esetben egy pohár bort vagy egy doboz sört az a hajléktalan, aki erre vágyik? Nem attól lesz alkoholista valaki, hogy időnként szeszes italt fogyaszt. És ha azt látjuk, hogy egy hajléktalan alkoholt iszik, abból még nem következik automatikusan az, hogy meg sem áll, amíg végére nem ért egy teljes üveg vodkának. Érdekes mód, ha valakinek van a feje fölött fedél, akkor rögtön nem nézünk rá szúrós szemmel, ha megiszik napi egy doboz sört este a tévé előtt ülve vagy egy pohár forralt bort Karácsonykor. Még csak alkoholistának sem lesz kikiáltva emiatt. Ha ugyanazt a doboz sört / pohár bort egy hajléktalan kezében látja valaki, akkor viszont rögtön alkoholistaként fogja kategorizálni a szóban forgó hajléktalant. Én nem iszom alkoholt, de el tudom képzelni, hogy van, aki vágyik rá. Nem úgy, mint a valóban szenvedélybetegnek számító alkoholisták, hanem úgy, mint ahogy én szoktam a Nutellára. Nem eszem meg minden nap egy teljes üveggel, de időnként nagyon jólesik pár evőkanállal enni belőle és 1-2 hónap alatt elfogy az egész üveg.

Ha nem az az alapállásom, hogy ÚgyisAlkoholistaElisszaAPénzemet, hanem szimplán csak emberként kezelem a hajléktalant, aki alapjáraton nem szenvedélybeteg és tudja, hogy abban a pillanatban mi segítene rajta a legjobban, akkor nyugodt szívvel adhatok neki pénzt. Na és ha vesz rajta egy doboz sört, akkor mi van? Majd a következő héten venni fog egy pohár forró csokit. Az alkoholizmus nem itt kezdődik.

És különben is, igenis szét kell választani a hajléktalanság problémáját és az alkoholizmus problémáját. Más megközelítést igényel a kettő, más a természete a két problémakörnek és nagyon különbözik a két problémakör kezelési módja. Az előbbi esetében kellő odafigyeléssel és megfelelő stratégiával hatalmas sikerarányt lehetne elérni, míg az utóbbi megoldásához nincs egyetemes, bevált recept és nem lehet olyan stratégiát kifejleszteni rá, ami biztosan meghozza a várt sikert. És ha az egyiket sikerül is megoldani, az nem jelenti azt, hogy automatikusan megoldódik a másik is. Akkor sem, ha egy hajléktalan alkoholista is. Akkor meg főleg nem, ha egy alkoholistának van fedél a feje fölött.