A mobiltelefon paradoxona

Bár gimnáziumban is tanultam filozófiát, Baruch Spinoza neve kiesett a fejemből felnőttkoromra. Akkor került ismét a látószögembe, amikor 2018-ban elolvastam végre a Gondolkodás történtetét. Azért végre, mert még harmadikos gimnazista voltam, amikor ajálotta ezt a könyvet a magyartanárnőnk, és én azóta halogattam az olvasását.

Azért lényeges Spinoza filozófiája, mert ez a filozófia indította meg a gondolataimat a modern kor egyik legellentmondásosabb találmányáról, a mobiltelefonról. Fő művében, az Etikában ismertette filozófiáját, melynek egyik eleme szerint létezik az anyag (szubsztancia), aminek végtelen sok megjelenési formája van, és minden egyes megjelenési formának van lényege (attribútuma) és több esetleges tulajdonsága (módusza). Ha egy poharat veszünk példának, akkor annak az a lényege, hogy inni lehet belőle, esetleges tulajdonsága pedig lehet az, hogy üvegből készült és 3 dl az űrmértéke. Vajon mire jutunk akkor, ha a mobiltelefont vizsgáljuk meg ebből a szempontból? Mi lehet egy mobiltelefon lényege?

A legtöbben gondolkodás nélkül válaszolják azt, hogy egyértelműen a kapcsolattartás a lényege ennek a készüléknek, és már sorolják is a különféle módokat, ahogyan kapcsolatot tudunk tartani egymással a mobiltelefonunk segítségével: telefonhívás, sms, mms, email, közösségi média, szinte végtelen mennyiségű azonnali üzenet küldésére- és fogadására alkalmas applikáció és fényképmegosztó platform. Manapság több lehetőségünk van a kapcsolattartásra, mint a történelem során bármikor. Ennek ellenére mégis azt figyelhetjük meg, hogy a mobiltelefon inkább eltávolít minket egymástól ahelyett, hogy közelebb hozna.

Az Ausztráliában élő magyar közösség számára elengedhetetlen ez az eszköz. Családunk és barátaink mind-mind egy másik kontinensen, másik időzónában élnek, mobiltelefon hiányában igencsak nehézkes lenne a kommunikáció. Enélkül a mindenki táskájában ott lapuló készülék nélkül csak az email vagy a hagyományos postai út, esetleg telefonos hívókártya állna rendelkezésre ahhoz, hogy megosszuk életünk érdekes eseményeit a számunkra legfontosabb emberekkel. Ez az idősebb generáció számára nem feltétlen jelent problémát. Saját mikrokörnyezetemben tett megfigyeléseim szerint ők még szívesebben használják a kommunikáció hagyományosabb formáit, mert fenntartásaik vannak a modern technológiával szemben, és ha nem muszáj, akkor nem akarják megtanulni a használatát. Erről a generációról általánosságban elmondható, hogy szeretnek ragaszkodni a már jól bevált kommunikációs formákhoz, amiket ismernek. Kivételek természetesen mindig vannak, és mindenképpen elismerésre méltó, ha valaki életkora ellenére sem fél megismerkedni a mobiltelefon és a modernebb technológia használatával.

A fiatalabb generáció azonban teljesen másként áll a kommunikációhoz, és mást is jelent nekik a kapcsolattartás fogalma. A mobiltelefonra elsősorban egy hasznos, multifunkcionális készülékként tekintenek, aminek segítségével mozijegyet vehetnek, elintézhetik a heti nagybevásárlást, zenét tudnak hallgatni, hírportálokat, blogokat, könyveket olvashatnak, nyelvet tanulhatnak, játszhatnak és a különféle közösségi média platformokon nyomon tudják követni ismerőseik életét, miközben saját magukról is megosztják a legfontosabb tudnivalókat. Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy mit is jelent a kapcsolattartás fogalma a mai, modern generációnak és miben különbözik ez attól, amit eddig tekintettünk annak.

Az idősebbek a hosszabb beszélgetéseket, terjedelmes leveleket tartják megfelelő kommunikációnak. Elektronikus kommunikáció esetén az emailt részesítik előnyben. Lényeges számukra, hogy személyre szabott legyen a megosztott információ. Számít nekik a bensőségesség. A digitális bennszülöttek ellenben úgy gondolják, hogy ha megosztják Facebookon, hogy ők épp „boldognak érzik magukat XY társaságában a Hármashatárhegyen”, akkor minden lényeges információt közöltek és nincs szükség arra, hogy bővebben elmeséljék a kirándulást a hozzájuk közel állóknak. Ennek a generációnak a kommunikatívabb tagjai esetleg még fényképeket is megosztanak a kilátásról és arról, ahogy kirándulótársaik jóízűen eszik szendvicseiket. Ha koncertre mennek, akkor sokszor ahelyett, hogy sodródnának a hangulattal, együtt buliznának a zenekarral, inkább arra koncentrálnak, hogy megfelelő szögből vegyék fel videóra lehetőleg a teljes előadást a zsebükben lapuló készülék segítségével és aztán megosszák ezt az ismerőseikkel. Vajon mennyire tudják élvezni a zenekar fellépését azok, akik egy kis, 15-16 cm átmérőjű téglalapon keresztül nézik azt végig? Amikor moziba megyünk, akkor a filmvetítés megkezdése előtt külön fel kell hívni központilag a figyelmet arra, hogy a közönség minden egyes tagja kapcsolja ki a telefonját, hogy egy kósza csengőhang vagy egyéb hangjelzés és a világító képernyő ne zavarja meg a többiek szórakozását. Amikor repülőre szállunk, akkor is külön be kell mondania a személyzetnek, hogy biztonsági okokból tartsuk kikapcsolva mobiltelefonunkat fel- és leszállás alatt, és ha körülnézünk, akkor megfigyelhetjük, hogy alig várja az utazóközönség, hogy visszakapcsolhassa készülékeit a megfelelő repülési magasság elérésekor. Akár csak 5 évvel ez előtt is még igen sűrűn előfordult, hogy az egymás mellett ülők beszélgetésbe elegyedtek az út során, ha beszélték egymás nyelvét, és akár email címet/telefonszámot is cseréltek az út végére. Amióta azonban egyre elterjedtebb a repülőgépeken is a wi-fi szolgáltatás, azóta azt figyelhetjük meg, hogy mindenki a telefonjába merül, amint módja van rá. Egye kevesebb a beszélgetés, pedig igen hosszú az út Ausztráliából Magyarországra.

Ugyanezt tapasztalhatjuk akkor is, amikor barátaink vagy családunk körében elmegyünk szórakozni, vacsorázni vagy bármilyen más közös programra. A legtöbbeknek az a legelső, hogy bejelentkezzenek közösségi média platformjaikra a helyszínről és bejelöljék azokat az ismerőseiket, akikkel épp együtt vannak. Ezt követően pedig a program során is inkább a jelen nem lévőkkel kommunikálnak online ahelyett, hogy azokra figyelnének, akikkel épp egy légtérben tartózkodnak. Erre persze mondhatnánk, hogy csak be akarják vonni az élménybe azokat is, akiknek nincs lehetőségük részt venni a programon, de ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e jobb abban a formában bevonni a távollévőket, hogy mi magunk megéljük az élményt a maga teljességében és aztán ezt meséljük el a többieknek. Hiszen ha „helyszíni tudósításként” közvetítjük az élményt, akkor jó eséllyel mi magunk is lemaradunk róla és pont olyan külső szemlékőkké válunk, mint azok, akiknek közvetítünk.

A jelenség hátterében természetesen állhat az is, hogy olyan eseményen kell részt vennünk, amin nem szeretnénk, de udvariatlanság lenne lemondani. Mondjuk házastársunk egyik kollégájának az esküvője. Ebben az esetben előfordulhat, hogy szívesebben beszélgetnénk valakivel, aki nincs jelen, és nem kívánjuk megélni az élményt a maga teljességében. Megoldásként inkább belemerülünk a telefonunkba és kizárjuk a külvilágot. Azonban nem csak ilyen és ehhez hasonló összejöveteleken láthatunk embereket, akik teljesen kizárják a külvilágot és észre sem veszik, hogy mi történik maguk körül. Aki tömegközlekedést használ, annak lehetett alkalma megfigyelni, hogy az utazóközönség nagy része fülhallgatóval a fülében, fejét lehajtva, a telefon képernyőjét nyomkodva közlekedik. Nem csak akkor tesz így, amikor biztonságosan leül, vagy állva kapaszkodik, hanem akkor is, amikor épp le- vagy felszáll, mozgólépcsőre lép vagy csak halad a kijárat felé. Nem ritka jelenség, hogy majdnem összeütköznek egymással ezek az emberek, mert csak a legutolsó pillanatban néznek fel. Magyarországon sajnos nemrég haláleset is történt annak következtében, hogy valaki nem nézett fel a telefonjából.

Amikor ilyen esetekről értesülünk, akkor újult erővel tör fel belőlünk a kérdés, hogy miért fontosabb a mobiltelefonba merülni, mint odafigyelni a minket ténylegesen körülvevő világra. Amíg csak arról van szó, hogy nem figyelünk oda a mellettünk ülőre vacsoránál, addig betudjuk udvariatlanságnak ezt a fajta viselkedést. De amikor az eredetileg kommunikációra kitalált eszköz a célnak nem megfelelő használat miatt halált is tud okozni, akkor a társadalomnak nagyon mélyen el kell gondolkodnia azon, hogy miért is fontosabb sokaknak a telefon böngészése és az, hogy ne maradjanak le semmiről, mint az életük.

A mobiltelefont kommunikációra találták ki, ez nem vitás. Nem a telefon tehet arról, hogy rosszul használják és a rossz használatból eredő következményekért sem felelős a készülék és gyártója. Ha mélyebben belegondolunk, akkor a társadalom változásában kell keresnünk a választ arra, hogy miért is válik izoláció forrásává az a termék, aminek eredetileg az lenne a feladata, hogy összehozzon bennünket.

Sajnos azt figyelhetjük meg, hogy a nyugati társadalmakban az egyén egyre magányosabbá, egyre elszigeteltebbé válik, még nagy társaságban is azt érzi, hogy egyedül van. Nagyon messzire vezet, hogy ennek mi áll a hátterében és hogyan jutottunk idáig, talán egy későbbi bejegyzésben kifejtem majd bővebben is az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de a lényeg az, hogy a legtöbben az online kommunikáció segítségével igyekeznek enyhíteni a magányt, ami oly jellemző a XXI. század emberére. Amíg valaki a telefonját böngészi, addig is úgy érzi, hogy nincs egyedül és odafigyelnek rá. Hiszen az ismerősei megnyomják a „like” gombot Facebookon, chatelés közben a tőmondatokban feltett kérdésekre adott félmondatos válaszok a kommunikáció látszatát keltik. Online akárki meg tudja teremteni magának a népszerűség és a valahova tartozás illúzióját, amire a való életben nem lenne képes. Viszont ha közelebbről megvizsgáljuk a jelenséget, akkor megfigyelhetjük, hogy ez mind csak kiüresedett pótcselekvés, érdemi kommunikáció nem zajlik. Oda sem figyelünk a másikra, a beszélgetés befejezése után 2 perccel nagy valószínűséggel már meg sem tudjuk mondani, hogy miről beszélgettünk. Érdekes megfigyelni, hogy míg mi elvárjuk, hogy odafigyeljenek ránk, addig saját magunk nem szeretnénk megfelelően odafigyelni a másikra. Kompromisszumos megoldásként pedig létrejött egyfajta íratlan megegyezés a társadalomban, hogy mindenki úgy tesz, mintha törődne a másikkal és cserébe mindenki elvárhatja, hogy a másik is úgy tegyen, mintha törődne vele. Mivel a magány kiváltó okát nem tudjuk orvosolni, ezért a tüneti kezelés mellett döntünk társadalmi szinten, és a mobiltelefon az az eszköz, aminek segítségével oldjuk magányunkat, miközben még csak észre sem vesszük, hogy legfőképpen erre használjuk. Ennek következtében áll elő az az ellentmondásos helyzet, hogy kívülről nézve úgy tűnik, hogy magát a társadalmat széthúzza a telefonhasználat, de az egyént mégis közelebb segíti ahhoz az érzéshez, hogy ő számít, ő fontos, vele törődnek és része valami nagyobbnak. És itt is megáll az az örök igazság, hogy ami jó az egyénnek, az nem feltétlen jó a közösségnek.

Ti hogy gondoljátok, megoldás lehet a problémára, ha a látszatmegoldást nyújtó mobiltelefon helyett inkább a mély és értékes kapcsolatok kialakításának és fenntartásának képességét igyekszünk elsajátítani és megtanítani másoknak? Egyáltalán van még igény manapság mély és értékes kapcsolatokra, vagy más túlságosan digitálissá vált a társadalom ahhoz, hogy vissza lehetne fordítani a folyamatot? Vajon kevesebben zárnák ki a külvilágot a telefonjaik segítségével és használnák pusztán arra, amire való: kapcsolattartásra, ha megkapnák a közvetlen környezetüktől azt a figyelmet és törődést, amire szükségük van? Vagy túl önzővé vált a társadalom ahhoz, hogy ez megoldást jelenthessen, mert mindenki csak saját magával van elfoglalva, azzal, hogy neki mi a jó és ő mit szeretne megkapni, és már nem is akar odafigyelni a másikra? Hiszen ennek kölcsönösnek kell lennie, ha mi magunk elvárjuk, hogy odafigyeljenek ránk, akkor nekünk is oda kell figyelnünk a másikra, csak a mai ember nem biztos, hogy szeretne ebbe energiát fektetni. Az egyén mindig is hajlamos volt a könnyebb utat keresni.

Én úgy látom, hogy ennek az egész problémakörnek a hátterében a magány áll és az, hogy igényünk van arra, hogy azt érezzük, fontosak vagyunk, hogy van akinek számítunk és van, aki törődik velünk. Ha pedig a közvetlen környezetünkben nem találunk ilyen személyt vagy személyeket, akkor kihasználjuk a mordern technológia adta lehetőségeket és megteremtjük magunknak az érzést, amire vágyunk. Viszont ezzel óhatatlanul is együtt jár, hogy buborékba zárjuk magunkat, amin a külvilág csak nagyon nehezen tud áthatolni, ha át tud egyáltalán. Mert buborékon belül jó és kellemes, buborékon kívül viszont szembe kell nézni a rideg valósággal.

Nincs kizárva, hogy a különböző tematikus csoportoknak köszönhetően értékes barátságokra leljünk, és olyan emberekkel is megismerkedhessünk, akikkel amúgy nem lenne lehetőségünk, de ezekbe az ismeretségekbe ugyanúgy bele kell fektetni az energiát, mint a hagyományos úton kialakult barátságok fenntartásába. Ha pusztán arra korlátozódik a kommunikáció, hogy like-ot nyomunk a másik bejegyzésére, akkor azt nem nevezhetjük barátságnak, csak felszínes ismeretségnek. Értékes barátságok kialakításához sokkal több kell, mint egy internethozzáférés, ilyet nem lehet kialakítani energiabefektetés nélkül. És nem csak saját magunk, hanem a társadalom érdekében is szükség van arra, hogy akarjuk belefektetni ezt az energiát.