Elvakultság a köbön

Találtam egy meglehetősen gusztustalan cikket. Igazán nagy tudatlanságról és tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot a szerzője. Na és persze szűklátókörűségről. Kedvem támadt az általános "érzéketlen tuskó, fordulj fel" és "ezért nem szeretek ebben az országban élni" reakciókon túl belemenni egy picit abba, amit írt újságírónk.

Kezdjük a legelején, a legelső demagógiával

Maga a Coca-Cola pedig közleményben állt ki önmaga mellett, a szerelemről meg az egyenlőségről szóló ócska közhelyeket pufogtatva, amelyek fölött már eljárt az idő. A PestiSrácok.hu megkérdezte a céget, hogy ha ekkora híve az egyenlőségnek, akkor miért szervezi ki olyan országokba a gyártást, ahol alacsonyabb bérrel szúrhatja ki a dolgozók szemét. A Coca-Cola persze nem magyarázta meg, hogy a bérezés tekintetében miért nem tekint mégsem egyenlőként az emberekre, inkább csak eldicsekedett a magyarországi eredményeivel, amelyek jelen üggyel kapcsolatban amúgy senkit sem érdekeltek.

Sajnálom, hogy nem idézi a közhelyeket, amiket ócskának tart, szívesen elolvastam volna, hogy ő mit sorol ebbe a kategóriába. De ami a lényeget illeti: igen nehézkes logikai kapcsot találni a szerelem és üzleti döntések meghozatala között. Az egyik érzelem, a másik pedig racionális döntés arról, hogy hogyan lehet egy céget a lehető legnyereségesebbé tenni. Ha mindenképpen kapcsolatot akarunk találni, akkor talán az lehet a kapocs, hogy mind a két esetben a nekünk legjobban megfelelő partnert választjuk ki. Szerelem esetén összeállítjuk a listát, hogy mi az, ami elengedhetetlen, ha valaki a partnerünk akar lenni, mi az, amiben tudunk kompromisszumot kötni, és mi az, ami semmiképp nem jön szóba. És aztán ezzel a "listával" elindulunk "bevásárolni", és próbáljuk megtalálni azt, amit keresünk. Ha pedig találunk két olyan embert is, akiben megvan minden, amit az "elengedhetetlen elvárások" kategóriába tettünk, akkor a többi kategória fogja egyik vagy másik személy irányába billenteni a mérleget. A lényeg az, hogy mindenki egyenlő esélyekkel pályázik a társ posztjára, akiben megvannak az elvárt alaptulajdonságok. De ami nekem elvárt, az másnak nem biztos, hogy az. És amiben én kész vagyok kompromisszumot kötni, az másnak lehet, hogy válóok. Aki nekem nem felel meg, az másnak még megfelelhet. Üzleti döntés esetében is van a cégnek egy ilyesmi listája. Az a kiindulási alap, hogy nyereséges akar lenni. Aztán végignézi a jelölteket. Minden ország bekerülhet a kalapba. De akit a végén kiválasztanak, az az lesz, ahol a legnyereségesebben lehet működtetni a céget. Abban az országban pedig, amelyikre a választás esett, minden dolgozó ugyanolyan bánásmódban részesül. És tudom, hogy nem tűnt fel a szerzőnek, de a Coca Cola megválaszolta a kérdését. Ugyanis Magyarországon nem pusztán elad, de gyárt is termékeket. Pont annyit, amennyire igény van. Tehát munkát teremtett Magyarországon. Azaz Magyarország is pont olyan eséllyel indult, mint Banglades vagy Kína vagy az Egyesült Államok, és telepített ide is üzemet a Coca Cola, mert úgy találta, hogy itt megtérül a befektetése. Nem tudom, hogy mi a probléma ezzel. Azt akarja, hogy veszítse el az a 13.000 ember az állását, akiket a Coca Cola Magyarország foglalkoztat? Vagy az a baja, hogy itt is teremtett ez a multi munkahelyeket, amikor Amerikában is tarthatta volna a gyártást? Vagy pont fordítva lenne és épp az a baj, hogy miért nem Eritreában nyitott üzemegységet, amikor ott a magyarokénál sokkal alacsonyabb életszínvonalon élnek az emberek? Egészen pontosan mi a problémája azzal, hogy a Coca Cola Magyarországon is gyárt termékeket? Exportra is, nem csak belső fogyasztásra.

A lényeg azonban változatlan: globális óriáscégek oktatnak minket morálból, elvekből meg helyes hozzáállásból. Mégis kinek képzelik magukat ezek a népnevelő ambíciókat dédelgető nagyvállalatok?! Azt hiszik, ők a mi tanító bácsijaink? Ki hatalmazta fel őket, hogy a tőkéjükkel és a hatalmukkal visszaélve elkezdjenek társadalommérnökösködni? Azzal is elég kárt okoznak, hogy egy csomó fölösleges terméket tukmálnak rá az emberekre a mindent elöntő reklámjaikkal, de az már igazán túlzás, hogy az internetes keresőmotorunkat, az operációs rendszerünket, a banki szolgáltatásainkat, az autónkba való benzint meg az italunkat biztosító cégek a belőlünk húzott hasznuk mellé már azt is meg akarják szabni, hogy mit kell gondolnunk a homoszexualitásról.

Nem akarják megszabni. Csak a lehető legnagyobb közönséghez akarnak eljutni, mert abból van bevételük. A szponzorok nem az elveket támogatják, csak hirdetnek mindenhol, hogy lehetőleg mindenkit elérjenek és ezzel profitot generáljanak. A Pride pedig tipikusan olyan esemény, ahol gyakorlatilag egy teljes ország látja a márkajelzést.

Nem nagyon hagynak más lehetőséget nekünk, mint elvárni a kormánytól, hogy ő is kezdje el megszabni, mit kell gondolni róla. Végül is a kormányunk mögött legalább áll egy társadalmi felhatalmazás, ami nem mondható el az okoskodó óriáscégekről meg a céges filozófiájukról.

Anélkül, hogy belemennék a mindennapi politikába: nem tűnik fel neki, hogy pont azt a kommunizmust/szocializmust élteti, amit annyira elítélt, amíg az oroszok csinálták Magyarországon? Csak a diktatúrákban szabja meg az állam, hogy mit kötelező gondolni róla, és merne valaki a diktátor ellen szavazni... Már ha egyáltalán előfordulhat szavazás az adott diktatúrában...

Mi keresztényi módon állunk a dologhoz, azaz nem embereket gyűlölünk, hanem a bűnt. Márpedig gyerekek megrontása az elképzelhető legnagyobb bűnök közé tartozik. 

Érdekes megállapítás ez azok után, hogy az egész cikk a homoszexuálisok és nem a homoszexualitás ellen szól. És nem kéne egyenlőségjelet tenni homoszexualitás és pedofília közé, mert igen jelentős a különbség a kettő között.

A normalitás nem a másságot gyűlöli, hanem azt, ha nem hagyják élni

Érdekes. Ki nem hagy kit élni? Nem tapasztaltam, hogy a homoszexuálisok el akarják lehetetleníteni a heteroszexuálisokat. Csak azt, hogy a heteroszexuálisok a homoszexuálisokat.

Tolószékes embereket sem szeretnénk mozgólépcsőnyi meg buszmegállónyi hirdetéseken nézegetni (sőt, a francnak se hiányoznának a mozgólépcsőnyi és buszmegállónyi hirdetések), miközben nem gyűlöljük a mozgássérülteket, nem akarjuk bántani és kirekeszteni őket, sőt, akadálymentesített feljárókat építünk nekik, ahol csak lehet. Arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy sajnos vannak, akik ilyen helyzetbe kerültek, és segítünk nekik, ha rászorulnak; nem csúfoljuk ki, nem bántjuk őket. De nem hazudjuk azt magunknak meg másoknak – és főleg nem tömjük a gyerekeink fejét olyan hülyeséggel –, hogy tolószékben élni ugyanolyan természetes, mint két lábon sétálni, és nem rosszabb, csak más.

És ez a leggyönyörűbb része az egész cikknek. Nem csak a nyilvánvaló okok miatt, amiket mások már sokszor sok helyen kifejtettek, hanem azért is, mert észre sem veszi a szerző, hogy önmagának mond ellent. Ugyanis ha az analógia az, hogy a tolószékeseket nem szereti, de ettől még nem akarja kirekeszteni őket a társadalomból, sőt segít nekik, hogy részt tudjanak venni benne, amennyire csak lehet, pl. rámpákkal, akkor a homoszexuálisoknak miért nem akarja biztosítani azokat a jogokat, amiket a többségi társadalom magától értetődően élvez?