Most komolyan?

Egyre-másra olvasom a híreket, értesülök a világ történéseiről, és nem értem. Nem értem, hogy miért és hogyan jutottunk idáig. És félek attól, hogy hova vezet mindez. Olyan világban élünk, ahol egyre kevésbé lehet párbeszédet folytatni, hibázni tilos, és akkor sem bocsájtunk meg senkinek, ha őszintén bocsánatot kér. Az internet nem felejt, és ha valaki egyetlen egyszer rosszat szólt, akkor a világ kötelességének érzi, hogy tönkretegye őt örökre. Akkor is, ha 16 évesen szólta. Pedig a kamaszkor pont arról szól, hogy hibázzunk, hogy hülyeségeket csináljunk, és hogy megfelelő értékrenddel rendelkező felnőttekké váljunk azáltal, hogy tanulunk a hibáinkból. Az ember változik, formálódik, gondolkodik, tapasztal. Aki még 40 évesen is ugyanazt és ugyanúgy gondolja a világról, mint 16 évesen, az valamit nagyon elrontott az életében. És tegye fel a kezét, aki az internetet megelőző világban volt kamasz, és nem örül annak, hogy akkor még nem volt ott a mindent átszövő közösségi média, hogy megörökítse minden egyes ballépését és zavarbaejtő gondolatát. A mai tizenéveseket miért kezeljük felnőttekként? Miért nem hagyjuk, hogy hibázzanak? És miért kell minden áron tönkretenni mindenkit, aki csak a szeme elé került a nagyközönségnek? Még akkor is, ha egyáltalán semmi rosszat nem csinált, sőt, kifejezetten jót tett, nemes cselekedetet hajtott végre. Érthetetlenné vált számomra a világ.

Nézzük meg Carson King esetét. Carson King pusztán feltartott egy meccsen egy vicces transzparenst, hogy küldjenek neki pénzt sörre.

Az internet népe poénosnak találta a kérést, és Carson hamarosan azon kapta magát, hogy 1 millió dollár utaltak át neki röpke egy hét alatt. Megtarthatta volna magának az összeget, de nem tette, hanem az egészet, mínusz 1 doboz sör árát odaadományozta egy iowai gyerekkórháznak, hogy fordítsák rákkutatásra. A sört gyártó cég pedig összefogott Carsonnal, készítettek néhány limitált kiadású sörösdobozt az ő képével és beszálltak az adománygyűjtésbe is. Remélem egyetérthetünk abban, hogy ez nemes cselekedet volt részéről és sikertörténetnek, akár követendő példának kellene lennie. De ma olyan elképesztően eltorzult világban élünk, hogy arra már szavak sincsenek.

A helyi újság össze akart állítani egy profilt Carsonról, amivel Aaron Calvin nevű újságírójukat bízták meg. Aaron pedig addig keresett az interneten, amíg talált 2, azaz kettő db olyan 2011-es tweet-et Carsontól, amik igencsak rasszisták voltak. 2011-ben Carson még csak 16 éves volt. Viszont ezek miatt az elfeledett tweet-ek miatt a sörgyártó közölte, hogy megszakít minden kapcsolatot Carsonnal, mert a rasszizmus nem egyeztethető össze az ő világnézetükkel. Pedig Carson még bocsánatot is kért nyilvánosan ezekért a tweet-ekért. Őszinte volt, amikor azt mondta, hogy ő maga is megdöbbent azon, hogy miket talált viccesnek 16 évesen, de természetesen így 24 éves fejjel már teljesen másként gondolkodik.

Valaki válaszul beleásott Aaron Calvin Twitter-múltjába, és nem kevés rasszista és homofób bejegyzést talált. Aaron erre hozzáférhetetlenné tette a Twitter-profilját és továbbra is az újság alkalmazásában áll. Annyit fűzött hozzá az egészhez, hogy sajnálja, hogy saját magát nem tartotta eddig az önmaga által felállított mércéhez, az újság pedig azt nyilatkozta, hogy tudomásuk van arról, hogy az egyik újságírójuk állítólag rasszista Tweet-eket osztott meg, a kivizsgálás folyik.

Carson csak annyit fűzött hozzá az Aaron-nal történtekhez, hogy örül, hogy az újságíró felhívta a figyelmét arra a 2 tweet-re, amit 8 évvel ez előtt tett közzé, mert így törölni tudta őket, továbbá az újság végig kedvesen és udvariasan bánt vele. Konklúzióként pedig hozzátette, hogy a lényeg mégiscsak a rákkutatás lenne, és reméli, hogy ezek a történések nem befolyásolják az adományozási kedvet.

Tehát foglaljuk össze. Egy tipikus amerikai kamasz közzétett valamit 2011-ben, amit nem kellett volna, amiről mára már teljesen el is feledkezett. Maga mögött hagyta a kamasz éveit, jófej, empatikus felnőtt lett megfelelő értékrenddel. 2019-ben pedig, amikor egy poénnak köszönhetően véletlenül milliomossá vált, akkor nem elkaszinózta az összeget, meg nem befeketési lehetőségek után nézett, nem lakást vásárolt a saját nevére, hanem vett magának 1 doboz sört a kedvenc márkájából és a fennmaradó összeget egy az egyben odaadományozta a helyi gyerekkórháznak, hogy fordítsák rákkutatásra. A média válasza pedig erre az, hogy "gyerünk gyerekek, tegyük tönkre ennek az embernek az életét, kutassunk addig, amíg nem találunk valamit, amit felhozhatunk ellene". Mégis miért? Milyen világban élünk, hogy egy ilyen nemes tettre az az elfogadott reakció, hogy akkor tegyük tönkre az életét? És az újságíró, aki büszkén vállalja, hogy nem restellt addig kutakodni, amíg talált 2 olyan 8-éves bejegyzést, amivel el tudja lehetetleníteni a most már felnőtt Carsont, továbbra is az újságjánál dolgozik. Pedig ő már felnőtt fejjel, tudatosan, alaposan átgondolva írta le rasszista és homofób tweet-jeit.

Most komolyan? Csak ülök, nézek magam elé és nem értem.

Hol van a párhuzam, kérdem én...

Mostanában egész sokszor láttam több különböző nyelven a következő mémet:

Nézzük meg, hogy miért nem jó az analógia.

Jeanne D’Arc isteni látomásokról számolt be a százéves háború alatt, és elmondta az akkor vesztésre álló későbbi VII. Károlynak, hogy Isten azt mondta neki, hogy ő a trón jogos örököse és küzdeni akar azért, hogy Károly trónra léphessen. Károly klerikusai úgy találták, hogy igazat mond a lány, és ennek megfelelően adott 4000 katonát a 16 éves Jeanne mellé a későbbi uralkodó. Ő pedig diadalmas hadvezérként Jeanne de Dunois-val karöltve kiűzte az angolokat Orleans-ból és ennek köszönhetően léphetett Károly trónra. 19 éves korában pedig pont ezen isteni sugallatok miatt égették őt meg máglyán boszorkányság bűne miatt.

Szóval Jeanne egy olyan korban szedte össze eléggé a bátorságát, amikor nőket sokkal kevesebbért is megégettek máglyán boszorkányság vádjával, és ezzel a ténnyel tökéletesen tisztában volt. Olyan korban volt bátor, amikor Európa-szerte háborúk és politikai konfliktusok dúltak. Ő eldöntötte, hogy nem V. Henriket illeti a francia trón, hanem VII. Károlyt, meggyőzte Károlyt, hogy adjon mellé embereket és megnyerte neki az akkor már csaknem száz éve dúló háborút.

Jeanne-t nem támogatta az egész világ, sőt. És Jeanne konkrétan tett is gyakorlati lépéseket azért, hogy elérje a célját, Károly királlyá koronázását. Csatába ment azért, ami fontos volt neki. Nőként hadvezérré vált a sötét középkorban 16 éves parasztlányként. Ellenben Gréta mit tesz? Kiáll az ENSZ elé beszélni azért, hogy felhívja a világ figyelmét arra, amivel már amúgy is tisztában van mindenki, de gyakorlati megoldásokat nem kínál. „Bátran” kiáll a nyugati világ elé, hogy hagyják abba a szén használatát, amikor az USA és az Európai Unió együtt nem bocsát ki annyi káros anyagot, mint Kína vagy India önmagában. De Kína és India elé nem mer kiállni. Jeanne az életét kockáztatta az ügyéért, és meg is égették máglyán miatta. Grétát viszont még kritizálni sem szabad a közmegegyezés szerint. Hol van itt az analógia azon túl, hogy mind a két lány életkora 16 év volt a kérdéses pillanatban?

 

Jane Austen nagyszerű írónő volt, ezt senki nem vitatja. Mint ahogy azt sem, hogy legkorábbi munkáit 1793-94 körül írta, tehát úgy 18-19 éves kora táján. Viszont ezeket a korai műveit csak 1871-ben adták ki legelőször, tehát bő fél évszázaddal a halála után. Legelső igazán átütő sikere az Értelem és érzelem című regény volt, amit bár 1795-ben kezdett el írni levélregényként, de csak 1811-ben jelent meg alapos átdolgozást és a kiadóval való hosszadalmas huzavonát követően. Tehát az írónő 36 éves korában. És ekkor sem Jane saját neve alatt, hanem csak úgy, hogy „egy hölgy tollából”. A Büszkeség és balítélet című regényt 1812 novemberében adta el és 1813 januárjában adták ki. Csak 1813 őszén kezdett kitudódni, hogy ki is írta a Büszkeség és balítéletet. Tehát hiába írta Jane a legelső munkáit kamaszkorban, a világnak fogalma sem volt arról, hogy ki az a Jane Austen, amíg az írónő 38 éves nem lett. És 1817-ben meg is halt, tehát nem sokáig élvezhette hírnevét. Itt is az a kérdésem, hogy hol az analógia Jane és Gréta között, mert én nem látom.

Anne Frank sorsa tragikus. Rossz korban született zsidóként és sajnos nem élte túl a II. Világháborút. De ő nem állt ki a világ elé harcolni a nácik ellen, hanem bujkált előlük és legjobb tudása szerint próbált túlélni. Sajnos nem sikerült neki. A naplóját nem azért írta, hogy később aztán híressé válhasson vagy, hogy küzdjön az akkori hatalom ellen. Azért írta, mert meg akarta örökíteni az akkori érzelmeit és azt, hogy milyen volt a világ és mikre kényszerültek emberek, hogy túl tudják élni. Ha a máig névtelen besúgó nem jelenti fel a Frank családot, akkor Anne nagy valószínűséggel túlélte volna a háborút és ma senki nem ismerné a nevét. A naplóját véletlenül találta meg az őket segítő egyik barát, Miep Gies, és megőrizte Anne számára arra az esetre, ha visszajönne. De ugye ő nem jött vissza, mert a háborút csak Anne apja, Otto élte túl a Frank családból, és ő döntött úgy, hogy kiadatja Anne naplóját. Anne nem küzdött aktívan semmi ellen, csak dokumentálta az életét. Hol a hasonlóság Gréta és közte?

Malala. Nos, ő az, akivel nagyon nem kellene Grétát párhuzamba állítani. Ajánlom mindenkinek, hogy vegye kézbe és olvassa el az önéletrajzát, ha mélységeiben akarja tudni, hogy mivel érdemelte ki Malala azt a Nobel díjat, mert nem hullott az ölébe csak úgy a semmiért. De az is vegye kézbe, akit az érdekel, hogy mi zajlik korunkban a világnak annak a részén, ahová senki nem hajlandó elmenni küzdeni. Meg úgy egyáltalán mindenki vegye kézbe, mert érdemes és hasznos, sokat lehet tanulni belőle. Én kötelező olvasmánnyá tenném, ha rajtam múlna. Gréta panaszkodik, hogy elvették a gyerekkorát az üres ígéretekkel? Akkor Malala mit szóljon? Gréta választhatta volna azt, hogy boldogan éli a gyerekkorát, ő döntött úgy, hogy inkább aktivista lesz. Malalának a boldog és gondtalan gyerekkor opciója nem állt rendelkezésre. Gréta nyitott kapukat dönget. Olyan erőkkel küzd, akik nem tagadják, hogy van igazság abban, amit mond. Olyan erők ellen harcol, akik az ő oldalán állnak. A nyugati demokráciák egytől egyig elismerik, hogy változik a klíma, a vita azon megy, hogy ennek a változásnak mekkora részét idézte elő az ember és milyen módszerekkel lenne a legjobb kezelni a problémát. Malala viszont a tálib diktatúra ellen küzdött a lányok tanuláshoz való jogáért egy olyan országban, ahol nőknek még kilépni is tilos volt a házból férfi kísérő nélkül. És a tálibok főbe is lőtték az aktivizmusáért. Egy kisebb csoda, hogy túlélte és volt lehetősége elmesélni a történetét a világnak. És Malala úgy küzdött azért a legalapvetőbb jogért, ami nyugati demokráciákban olyan természetes, mint az, hogy levegőt veszünk, hogy pontosan tisztában volt azzal, hogy az életét kockáztatja. Malalának államilag volt tiltott a tanulás. Grétának rendelkezésére állt a teljes svéd oktatási rendszer, hogy információt tudjon szerezni a klímaváltozásról, kezdve azzal, hogy engedték neki, hogy megtanuljon írni és olvasni. És aztán mögé állt az egész világ, hogy támogassa. Grétának javaslatokkal kellene előállnia, nem pedig visítoznia, hogy a felnőttek nem tesznek semmit. Ha annyira érett 16 éves, mint amilyennek beállítja őt a világ, akkor miért a felnőttektől várja a megoldást? Azt eddig is tudtuk, hogy a klíma változik, emiatt nem volt szükség arra, hogy ezt a kislányt kitegyük annak, amit most kap. Ha felnőttként kezelünk egy 16 évest, akkor vegyük tudomásul, hogy felnőtteknek való reakciókat is fog kapni. Az nem működik, hogy amikor az érdekünket szolgálja, akkor felnőttként kezeljük, aki meg kritizálni meri, arra rászólunk, hogy hogy mer kritizálni egy gyereket. De valaki mutassa meg nekem, hogy azon az életkoron kívül, amikor a világ közérdeklődésének fókuszába kerültek, hol van hasonlóság Malala és Gréta között, mert én akármennyire is nézem, nem látom.

A felsorolt nők közül pedig akárhogy is nézem, a világot csak Jeanne D'Arc változtatta meg, mert másként alakult volna a történelem, ha nem VII. Károly kerül trónra. Még Malala is csak a saját országában idézett elő változást, nem az egész világon, pedig ő is az életét tette kockára a céljáért.

Elvakultság a köbön

Találtam egy meglehetősen gusztustalan cikket. Igazán nagy tudatlanságról és tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot a szerzője. Na és persze szűklátókörűségről. Kedvem támadt az általános "érzéketlen tuskó, fordulj fel" és "ezért nem szeretek ebben az országban élni" reakciókon túl belemenni egy picit abba, amit írt újságírónk.

Kezdjük a legelején, a legelső demagógiával

Maga a Coca-Cola pedig közleményben állt ki önmaga mellett, a szerelemről meg az egyenlőségről szóló ócska közhelyeket pufogtatva, amelyek fölött már eljárt az idő. A PestiSrácok.hu megkérdezte a céget, hogy ha ekkora híve az egyenlőségnek, akkor miért szervezi ki olyan országokba a gyártást, ahol alacsonyabb bérrel szúrhatja ki a dolgozók szemét. A Coca-Cola persze nem magyarázta meg, hogy a bérezés tekintetében miért nem tekint mégsem egyenlőként az emberekre, inkább csak eldicsekedett a magyarországi eredményeivel, amelyek jelen üggyel kapcsolatban amúgy senkit sem érdekeltek.

Sajnálom, hogy nem idézi a közhelyeket, amiket ócskának tart, szívesen elolvastam volna, hogy ő mit sorol ebbe a kategóriába. De ami a lényeget illeti: igen nehézkes logikai kapcsot találni a szerelem és üzleti döntések meghozatala között. Az egyik érzelem, a másik pedig racionális döntés arról, hogy hogyan lehet egy céget a lehető legnyereségesebbé tenni. Ha mindenképpen kapcsolatot akarunk találni, akkor talán az lehet a kapocs, hogy mind a két esetben a nekünk legjobban megfelelő partnert választjuk ki. Szerelem esetén összeállítjuk a listát, hogy mi az, ami elengedhetetlen, ha valaki a partnerünk akar lenni, mi az, amiben tudunk kompromisszumot kötni, és mi az, ami semmiképp nem jön szóba. És aztán ezzel a "listával" elindulunk "bevásárolni", és próbáljuk megtalálni azt, amit keresünk. Ha pedig találunk két olyan embert is, akiben megvan minden, amit az "elengedhetetlen elvárások" kategóriába tettünk, akkor a többi kategória fogja egyik vagy másik személy irányába billenteni a mérleget. A lényeg az, hogy mindenki egyenlő esélyekkel pályázik a társ posztjára, akiben megvannak az elvárt alaptulajdonságok. De ami nekem elvárt, az másnak nem biztos, hogy az. És amiben én kész vagyok kompromisszumot kötni, az másnak lehet, hogy válóok. Aki nekem nem felel meg, az másnak még megfelelhet. Üzleti döntés esetében is van a cégnek egy ilyesmi listája. Az a kiindulási alap, hogy nyereséges akar lenni. Aztán végignézi a jelölteket. Minden ország bekerülhet a kalapba. De akit a végén kiválasztanak, az az lesz, ahol a legnyereségesebben lehet működtetni a céget. Abban az országban pedig, amelyikre a választás esett, minden dolgozó ugyanolyan bánásmódban részesül. És tudom, hogy nem tűnt fel a szerzőnek, de a Coca Cola megválaszolta a kérdését. Ugyanis Magyarországon nem pusztán elad, de gyárt is termékeket. Pont annyit, amennyire igény van. Tehát munkát teremtett Magyarországon. Azaz Magyarország is pont olyan eséllyel indult, mint Banglades vagy Kína vagy az Egyesült Államok, és telepített ide is üzemet a Coca Cola, mert úgy találta, hogy itt megtérül a befektetése. Nem tudom, hogy mi a probléma ezzel. Azt akarja, hogy veszítse el az a 13.000 ember az állását, akiket a Coca Cola Magyarország foglalkoztat? Vagy az a baja, hogy itt is teremtett ez a multi munkahelyeket, amikor Amerikában is tarthatta volna a gyártást? Vagy pont fordítva lenne és épp az a baj, hogy miért nem Eritreában nyitott üzemegységet, amikor ott a magyarokénál sokkal alacsonyabb életszínvonalon élnek az emberek? Egészen pontosan mi a problémája azzal, hogy a Coca Cola Magyarországon is gyárt termékeket? Exportra is, nem csak belső fogyasztásra.

A lényeg azonban változatlan: globális óriáscégek oktatnak minket morálból, elvekből meg helyes hozzáállásból. Mégis kinek képzelik magukat ezek a népnevelő ambíciókat dédelgető nagyvállalatok?! Azt hiszik, ők a mi tanító bácsijaink? Ki hatalmazta fel őket, hogy a tőkéjükkel és a hatalmukkal visszaélve elkezdjenek társadalommérnökösködni? Azzal is elég kárt okoznak, hogy egy csomó fölösleges terméket tukmálnak rá az emberekre a mindent elöntő reklámjaikkal, de az már igazán túlzás, hogy az internetes keresőmotorunkat, az operációs rendszerünket, a banki szolgáltatásainkat, az autónkba való benzint meg az italunkat biztosító cégek a belőlünk húzott hasznuk mellé már azt is meg akarják szabni, hogy mit kell gondolnunk a homoszexualitásról.

Nem akarják megszabni. Csak a lehető legnagyobb közönséghez akarnak eljutni, mert abból van bevételük. A szponzorok nem az elveket támogatják, csak hirdetnek mindenhol, hogy lehetőleg mindenkit elérjenek és ezzel profitot generáljanak. A Pride pedig tipikusan olyan esemény, ahol gyakorlatilag egy teljes ország látja a márkajelzést.

Nem nagyon hagynak más lehetőséget nekünk, mint elvárni a kormánytól, hogy ő is kezdje el megszabni, mit kell gondolni róla. Végül is a kormányunk mögött legalább áll egy társadalmi felhatalmazás, ami nem mondható el az okoskodó óriáscégekről meg a céges filozófiájukról.

Anélkül, hogy belemennék a mindennapi politikába: nem tűnik fel neki, hogy pont azt a kommunizmust/szocializmust élteti, amit annyira elítélt, amíg az oroszok csinálták Magyarországon? Csak a diktatúrákban szabja meg az állam, hogy mit kötelező gondolni róla, és merne valaki a diktátor ellen szavazni... Már ha egyáltalán előfordulhat szavazás az adott diktatúrában...

Mi keresztényi módon állunk a dologhoz, azaz nem embereket gyűlölünk, hanem a bűnt. Márpedig gyerekek megrontása az elképzelhető legnagyobb bűnök közé tartozik. 

Érdekes megállapítás ez azok után, hogy az egész cikk a homoszexuálisok és nem a homoszexualitás ellen szól. És nem kéne egyenlőségjelet tenni homoszexualitás és pedofília közé, mert igen jelentős a különbség a kettő között.

A normalitás nem a másságot gyűlöli, hanem azt, ha nem hagyják élni

Érdekes. Ki nem hagy kit élni? Nem tapasztaltam, hogy a homoszexuálisok el akarják lehetetleníteni a heteroszexuálisokat. Csak azt, hogy a heteroszexuálisok a homoszexuálisokat.

Tolószékes embereket sem szeretnénk mozgólépcsőnyi meg buszmegállónyi hirdetéseken nézegetni (sőt, a francnak se hiányoznának a mozgólépcsőnyi és buszmegállónyi hirdetések), miközben nem gyűlöljük a mozgássérülteket, nem akarjuk bántani és kirekeszteni őket, sőt, akadálymentesített feljárókat építünk nekik, ahol csak lehet. Arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy sajnos vannak, akik ilyen helyzetbe kerültek, és segítünk nekik, ha rászorulnak; nem csúfoljuk ki, nem bántjuk őket. De nem hazudjuk azt magunknak meg másoknak – és főleg nem tömjük a gyerekeink fejét olyan hülyeséggel –, hogy tolószékben élni ugyanolyan természetes, mint két lábon sétálni, és nem rosszabb, csak más.

És ez a leggyönyörűbb része az egész cikknek. Nem csak a nyilvánvaló okok miatt, amiket mások már sokszor sok helyen kifejtettek, hanem azért is, mert észre sem veszi a szerző, hogy önmagának mond ellent. Ugyanis ha az analógia az, hogy a tolószékeseket nem szereti, de ettől még nem akarja kirekeszteni őket a társadalomból, sőt segít nekik, hogy részt tudjanak venni benne, amennyire csak lehet, pl. rámpákkal, akkor a homoszexuálisoknak miért nem akarja biztosítani azokat a jogokat, amiket a többségi társadalom magától értetődően élvez?

Hajléktalanság

A régi blogomon volt egy hosszabb eszmefuttatásom erről a témáról, és úgy gondoltam, hogy itt a helye. Kicsit felfrissítettem, mert 2015 már régen volt, de a lényegi gondolataim szerintem még most is aktuálisak.

Egy anyósommal folytatott vita nyomán kezdtem el gondolkodni újból a hajléktalanságról, amikor egy vacsora során valahogy erre terelődött a szó.

Van egy kialakult, általánosan elfogadott kép a hajléktalanokról, miszerint mindegyikük idült alkoholista és/vagy drogos és/vagy szerencsejátékos, és azért vesztették el az otthonukat, mert túl sokat áldoztak a szenvedélybetegségükre. Ezzel párhuzamosan pedig, bármennyire ellentmondás is, van egy olyan belső indíttatása az emberek döntő többségének, hogy segíteni akarnak a szegény hajléktalanoknak. És ezen a ponton indult a vitánk anno az anyósommal. Hogy milyen formában segítsünk rajtuk. Szerinte mindenképpen segélyszervezeten keresztül kell, mert ha magának a hajléktalannak adjuk a pénzt, akkor az első útja a kocsmába fog vezetni. Én viszont nem voltam meggyőződve arról, hogy az egyetlen megoldás ez lenne, én inkább annak voltam, és vagyok most is a híve, hogy magának a hajléktalannak adom a pénzt, mert ő tudja a legjobban, hogy mire van szüksége.

Beszélgettünk, beszélgettünk és minden felvetésemre az volt a válasza anyósomnak, hogy ha pénzt adunk, akkor azt úgyis elisszák/eldrogozzák/eljátsszák. Akkor inkább vegyek takarót, élelmiszert vagy más egyéb hasznos tárgyat, és azt adjam oda nekik.

Azonban ellentétben anyósommal, én a Vöröskeresztnek önkénteskedve nőttem fel, és ennek köszönhetően volt lehetőségem mélyebben belelátni a problémába és átgondolni olyan szemszögből is, amiből másnak általában eszébe sem jutna. Egy nagyon hosszú, nagyjából 2 évtizedes gondolatmenetet követően jutottam el odáig, hogy azt mondjam, ha egy doboz sört vagy üveg bort akar venni magának a pénzemből a hajléktalan, akkor vegyen azt, áldásom rá.

Kifejtem bővebben, mert ez a hozzáállás érthetetlennek tűnhet sokaknak.

A hajléktalan-probléma akkor kezdett foglalkoztatni, amikor 10 éves korom körül elkezdtem önkénteskedni a Vöröskeresztnél. Akkor még bennem is élt az általánosan elfogadott kép az idült alkoholista hajléktalanról, aki szükségszerűen a saját hibájából került az utcára. Azonban ennek ellenére is fájt értük a szívem, segíteni akartam rajtuk egy tízéves minden lelkesedésével. Gimnazista koromban arról gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha meg tudnám venni a Corvin Áruház épületét a Blaha Lujza téren, mert akkor kialakíthatnék egy olyan hajléktalanszállót, ahol minden hajléktalannak kulccsal zárható szobája lenne egy kis fürdőszobával, ahol lenne munkaügyi központ, pszichológus és szociális munkások, ahol mindenki együtt dolgozna azon, hogy újra fedél tudjon kerülni a hajléktalanok feje fölé.

Amíg csak önkénteskedtem a Vöröskeresztnél, addig megfigyeltem az utcán kolduló embereket. Pénzt nem adtam, mert akkor még élt bennem, hogy idült alkoholista és el fogja inni, én pedig azt akarnám, hogy élelmiszert vagy takarót vegyen rajta, amit úgyse fog. Aztán ahogy egyre többjüket figyeltem meg, úgy kezdtem felfedezni, hogy bizony nem mindenki alkoholista, aki az utcán él. Nem álltam le senkivel, hogy megbeszéljem az életének a történetét, de egy idő után jól meg tudtam különböztetni azokat, akik alkoholra gyűjtenek azoktól, akiknek tényleg élelmiszerre lenne szükségük. A "koldusmaffia" tagjait is elég jól megtanultam kiszűrni. Egyszer láttam egy nagyjából 70-es éveiben járó bácsit, aki nem volt erőszakos, nem szólított meg senkit intimidálóan, hogy adjon neki pénzt, csak csendben ült a kapualjban egy táblával maga előtt, amin annyi volt olvasható csupán, hogy "éhes vagyok". Bementem a sarki boltba és vettem neki 6 zsömlét meg némi felvágottat. Mikor odaadtam neki, akkor leírhatatlan boldogság ült ki az arcára. Majd elkomorodott, és nagyon sokszor visszakérdezett, hogy ezt biztos neki szántam-e és, hogy valóban nem a saját számtól vonom-e meg a falatot és, hogy tényleg nem fog-e hiányozni a havi költségvetésemből ennek az ára.

Amikor elkezdtem a Vöröskeresztnél dolgozni 19 évesen, akkor tele voltam lelkesedéssel, hogy most főállásban tudok segíteni ezeken az embereken. Az útvonalamon munkába menet 2 "állandó" hajléktalan volt. Az egyikük az Örs Vezér téren a hévet a metróval összekötő aluljáróban, a másikuk az Arany János utcában a metrómegálló könyvesbolt felőli kijáratánál. Az Örs Vezér téri férfitől rendszeresen venni kezdtem a Fedél Nélkült. Elolvasgattam a cikkeket is, de elsősorban nem ezért vettem, hanem azért, hogy értelme legyen a munkájának. Ugyanis sokan nem tudják, hogy a Fedél Nélkült áruló hajléktalanok nem munkanélküliek, hanem ugyanolyan hírlapárusok, mint akik az újságos standokban ülnek, csak a lap eladásából származó bevétel 100%-át megtarthatják. A lapnak pedig nincs fix ára, mindenki annyiért veszi meg, amennyit rászán. Annyit még érdemes tudni erről a lapról, hogy a terjesztőnek saját költségen kell megvennie az eladásra kínált példányokat, most, 2019 júliusában 45 Ft/darab áron, mert másként a Menhely Alapítvány nem tudja állni a nyomtatás költségeit. Ha valóban segíteni szeretnénk, akkor 45 forintnál többet adjunk a lapért. Nagyon sokaknak ez az egyetlen munkalehetősége. De vásárlás előtt azért olvassuk el, hogy ki az, aki valóban terjesztő, és ki az, aki csak beszerzett egy példányt és azzal koldul.

Az Arany János utcánál lévő férfinek élelmiszerekkel segítettem rendszeresen, ő pedig egy idő után elkezdett nekem félretenni egy Metró újságot minden reggel, hogy így köszönje meg. Nem ezért csináltam, de nem mondtam nemet a Metró újságra. Azt szerettem olvasni, de általában mire az Örs Vezér Térre értem, már mind elfogyott. Örültem, hogy ő félretett nekem egyet. Sokat nem beszélgettem vele, a mai napig nem tudom sem a nevét, sem az élettörténetét, de azt biztosan tudom, hogy semmiféle szenvedélybetegsége nem volt.

A húszas éveimben is sokat gondolkodtam a hajléktalanságon és még most, a harmincas éveimben is. És még közel sem értem a végére. Nem minden hajléktalan szenvedélybeteg, bár természetesen tisztában vagyok vele, hogy akad bőven szenvedélybeteg is a hajléktalanok között. Viszont ha vissza akarnak kerülni a társadalom krémjébe a perifériáról, akkor alig számíthatnak ebben segítségre. Akkor sem igazán kapnak támogatást, ha minden tőlük telhetőt megtesznek az ügy érdekében. Az átlag adományozó azt várja el, hogy a pénzéből valahogy kerítsenek fedelet a fedél nélküliek feje fölé és nyújtsanak nekik segítséget az alapvető szükségleteik - étkezés, melegedés stb.- kielégítéséhez. Ezzel nincs is semmi gond, valóban ezt kellene megvalósítani az adományok segítségével. De ha azt is hozzávesszük, hogy az átlag adományozó 20-50 forintokat szeret adni, a nagyon bőkezűek pedig százat, akkor hirtelen irreális lesz az elvárás. (Nem cégekről beszélek vagy tehetősebb magánemberekről, hanem a köznapi emberekről.)

Ilyenkor szokott elhangozni, hogy keressen munkát magának és menjen el dolgozni a szóban forgó hajléktalan. Én már rég nem élek Magyarországon, de ami információ eljut hozzám, abból azt tudom leszűrni, hogy még azoknak is nagyon nehéz állást találniuk, akiknek van fedél a fejük fölött és tudnak mosni, fürdeni (tehát nem koszosak és nem büdösek), van internet-hozzáférésük (azaz tudnak álláshirdetéseket böngészni egész nap és önéletrajzokat küldeni emailben vagy bármi más egyéb platformon keresztül) és telefonjuk (amin utána tudnak telefonálni az elküldött önéletrajznak és amin el tudják érni őket, ha be akarják hívni őket interjúra). Egy hajléktalannak ez az eszköztár mind kiesik. Ha van mobilja, akkor a társadalom ferde szemmel néz rá, hogy erre bezzeg van pénze, élelmiszerre meg nincs. Ha nincs mobilja, akkor nem tud állásügyben telefonálni és őt sem tudják elérni a potenciális munkáltatók. Használjon nyilvános telefont. Rendben. Mennyi a percdíj és mennyi készpénzt hajlandó adni az adományozó? Egyáltalán vannak még nyilvános telefonok a XXI. századi Budapesten a mobiltelefonok világában? De még ha be is hívják interjúra a hajléktalant, akkor sem fogja ápolt ember benyomását kelteni. Borostás lesz, kicsit büdös, a ruhái koszosak. Még akkor is, ha interjú előtt el tudott menni valahová mosakodni/mosni. Nem őt fogja akarni alkalmazni a munkáltató, akármilyen meggyőző is a stílusa. Az sem szokta jól kivenni magát, ha az önéletrajzban nem tud kontakt telefonszámot megadni (arról nem is beszélve, hogy lakcímkártya nélkül pedig gyakorlatilag nincs is munkáltató, aki hajlandó lenne alkalmazni bárkit is). Ha van mobilja, akkor más a helyzet, de tartsuk észben, hogy ezt luxuscikknek gondolják azok, akik adományozni szoktak. A segélyszervezetek valamicskét tudnak segíteni ebben, de nem túl sokat.

Ha leküzdve az összes akadályt mégis talál állást, és elkezd dolgozni, akkor az a következő logikus lépés, hogy szeretne albérletbe menni és kiszakadni az utcai közegből. De hogyan? Mégis ki fog neki lakást kiadni? Amint a tulajdonos megtudja, hogy hajléktalan, rögtön nem fogja kiadni neki a lakását. És még csak nem is hibáztatom őt emiatt. Fél, hogy beengedi, aztán nem tudja majd többé kitenni. Akkor sem, ha a hajléktalan elveszti az állását és nem fog tudni fizetni, mert Magyarországon a törvény a birtokost védi a tulajdonossal szemben. Nyilván ennek a kockázata akkor is megvan, ha olyasvalakinek adja ki a lakását, aki másik albérletből jön vagy a szülői házból, de egy hajléktalan esetében nagyobb ez a kockázat. Önkormányzati lakás? Létezik ez még Magyarországon? És ha igen, akkor mennyit kell rá várni? Ausztrália esetében pedig az ügynökségek nyilván nem egy hajléktalant fognak ajánlani a tulajdonosnak, amikor túlkínálat van jól kereső, biztos egzisztenciával rendelkező bérlőjelöltekből, akik horribilis összegeket készek fizetni még egy sötét kis lukért is. Itt Ausztráliában van önkormányzati lakás-szerűség, úgy hívják, hogy housing commission, de azoknak is hosszú éveket kell várni lakásra, akiket egyáltalán felvesznek a várólistára. És a várólistára kerüléshez sokszor nem elég annyi, hogy valaki egyedülálló anya 5 gyerekkel és nemsokára ki fogják lakoltatni. Ha van az anyának x dollár bevétele, ahol x > minimálbér, akkor azt mondja a Centrelink (tán a magyar Munkaügyi Központ a legjobb megfelelője ennek az ausztrál hivatalnak, de nem teljesen ugyanazt a feladatot látja el, sokkal bővebb a feladatköre), hogy abból meg kell tudni élni, mert a Centrelink a kiadási oldalt nem nézi, csak a bevételit. Ha meg nincs munkája, akkor ő a "dole bludger", aki még dolgozni sem hajlandó elmenni és biztos csak a segélyért szülte a gyerekeit. Erre a sztereotípiára pedig csak ráerősítenek az olyan műsorok, mint a Struggle Street vagy Housos.

Namost ha én segíteni akarok, akkor több opció áll a rendelkezésemre. Adhatok ételt / italt / ruhát / készpénzt / bútort stb. egy tetszőleges segélyszervezetnek. Ők pedig belátásuk szerint hasznosítják. Eladják a ruhákat és a befolyt pénzből fizetik a melegedő villanyszámláját, vagy odaadják a rászorulónak az adományozott ételt, esetleg vesznek a befolyt összegen utalványt, amit nem lehet cigarettára vagy alkoholra költeni és ezt osztogatják. Viszont számolnom kell azzal, hogy az adományozott pénzem jelentős részét önmaguk reklámozására és belső adminisztrációra költik.

Ha közvetlenül a hajléktalannak akarok segíteni, akkor vagy pénzt adok neki, vagy ételt / italt / ruhát stb, esetleg megengedem, hogy lezuhanyozzon a fürdőszobámban, ha nagyon a szívemen viselem a hajléktalanok ügyét. Ha meg akarom szabni, hogy mit vehet a pénzemen, akkor nem a pénzt adom oda neki, hanem azt, amit venni akarok rajta neki. Viszont ha nem akarom megszabni, hogy mire költheti a pénzemet, akkor bizony a pénzt fogom odaadni, és nem problémázok azon, hogy esetleg alkoholt vesz belőle. Ugyanígy problémázhatnék azon is, hogy csokoládét / hamburgert / zsírban tocsogó ételeket fog venni. Az is egészségtelen. Erőszakossá kétségtelenül nem fog válni egy hamburgertől, míg az alkoholtól válhat, de annyi pénzből, ami egy átlag, nem frekventált helyen kéregetőnek egy nap alatt befolyik, nem fog tudni annyi alkoholt venni, hogy erőszakossá váljon. És még egyszer: nem minden hajléktalan alkoholista.

Nem egyszerű kitörni ebből a körből, sokaknak nem is sikerül. Akkor meg miért ne ihatna meg a pénzemből adott esetben egy pohár bort vagy egy doboz sört az a hajléktalan, aki erre vágyik? Nem attól lesz alkoholista valaki, hogy időnként szeszes italt fogyaszt. És ha azt látjuk, hogy egy hajléktalan alkoholt iszik, abból még nem következik automatikusan az, hogy meg sem áll, amíg végére nem ért egy teljes üveg vodkának. Érdekes mód, ha valakinek van a feje fölött fedél, akkor rögtön nem nézünk rá szúrós szemmel, ha megiszik napi egy doboz sört este a tévé előtt ülve vagy egy pohár forralt bort Karácsonykor. Még csak alkoholistának sem lesz kikiáltva emiatt. Ha ugyanazt a doboz sört / pohár bort egy hajléktalan kezében látja valaki, akkor viszont rögtön alkoholistaként fogja kategorizálni a szóban forgó hajléktalant. Én nem iszom alkoholt, de el tudom képzelni, hogy van, aki vágyik rá. Nem úgy, mint a valóban szenvedélybetegnek számító alkoholisták, hanem úgy, mint ahogy én szoktam a Nutellára. Nem eszem meg minden nap egy teljes üveggel, de időnként nagyon jólesik pár evőkanállal enni belőle és 1-2 hónap alatt elfogy az egész üveg.

Ha nem az az alapállásom, hogy ÚgyisAlkoholistaElisszaAPénzemet, hanem szimplán csak emberként kezelem a hajléktalant, aki alapjáraton nem szenvedélybeteg és tudja, hogy abban a pillanatban mi segítene rajta a legjobban, akkor nyugodt szívvel adhatok neki pénzt. Na és ha vesz rajta egy doboz sört, akkor mi van? Majd a következő héten venni fog egy pohár forró csokit. Az alkoholizmus nem itt kezdődik.

És különben is, igenis szét kell választani a hajléktalanság problémáját és az alkoholizmus problémáját. Más megközelítést igényel a kettő, más a természete a két problémakörnek és nagyon különbözik a két problémakör kezelési módja. Az előbbi esetében kellő odafigyeléssel és megfelelő stratégiával hatalmas sikerarányt lehetne elérni, míg az utóbbi megoldásához nincs egyetemes, bevált recept és nem lehet olyan stratégiát kifejleszteni rá, ami biztosan meghozza a várt sikert. És ha az egyiket sikerül is megoldani, az nem jelenti azt, hogy automatikusan megoldódik a másik is. Akkor sem, ha egy hajléktalan alkoholista is. Akkor meg főleg nem, ha egy alkoholistának van fedél a feje fölött.

A mobiltelefon paradoxona

Bár gimnáziumban is tanultam filozófiát, Baruch Spinoza neve kiesett a fejemből felnőttkoromra. Akkor került ismét a látószögembe, amikor 2018-ban elolvastam végre a Gondolkodás történtetét. Azért végre, mert még harmadikos gimnazista voltam, amikor ajálotta ezt a könyvet a magyartanárnőnk, és én azóta halogattam az olvasását.

Azért lényeges Spinoza filozófiája, mert ez a filozófia indította meg a gondolataimat a modern kor egyik legellentmondásosabb találmányáról, a mobiltelefonról. Fő művében, az Etikában ismertette filozófiáját, melynek egyik eleme szerint létezik az anyag (szubsztancia), aminek végtelen sok megjelenési formája van, és minden egyes megjelenési formának van lényege (attribútuma) és több esetleges tulajdonsága (módusza). Ha egy poharat veszünk példának, akkor annak az a lényege, hogy inni lehet belőle, esetleges tulajdonsága pedig lehet az, hogy üvegből készült és 3 dl az űrmértéke. Vajon mire jutunk akkor, ha a mobiltelefont vizsgáljuk meg ebből a szempontból? Mi lehet egy mobiltelefon lényege?

A legtöbben gondolkodás nélkül válaszolják azt, hogy egyértelműen a kapcsolattartás a lényege ennek a készüléknek, és már sorolják is a különféle módokat, ahogyan kapcsolatot tudunk tartani egymással a mobiltelefonunk segítségével: telefonhívás, sms, mms, email, közösségi média, szinte végtelen mennyiségű azonnali üzenet küldésére- és fogadására alkalmas applikáció és fényképmegosztó platform. Manapság több lehetőségünk van a kapcsolattartásra, mint a történelem során bármikor. Ennek ellenére mégis azt figyelhetjük meg, hogy a mobiltelefon inkább eltávolít minket egymástól ahelyett, hogy közelebb hozna.

Az Ausztráliában élő magyar közösség számára elengedhetetlen ez az eszköz. Családunk és barátaink mind-mind egy másik kontinensen, másik időzónában élnek, mobiltelefon hiányában igencsak nehézkes lenne a kommunikáció. Enélkül a mindenki táskájában ott lapuló készülék nélkül csak az email vagy a hagyományos postai út, esetleg telefonos hívókártya állna rendelkezésre ahhoz, hogy megosszuk életünk érdekes eseményeit a számunkra legfontosabb emberekkel. Ez az idősebb generáció számára nem feltétlen jelent problémát. Saját mikrokörnyezetemben tett megfigyeléseim szerint ők még szívesebben használják a kommunikáció hagyományosabb formáit, mert fenntartásaik vannak a modern technológiával szemben, és ha nem muszáj, akkor nem akarják megtanulni a használatát. Erről a generációról általánosságban elmondható, hogy szeretnek ragaszkodni a már jól bevált kommunikációs formákhoz, amiket ismernek. Kivételek természetesen mindig vannak, és mindenképpen elismerésre méltó, ha valaki életkora ellenére sem fél megismerkedni a mobiltelefon és a modernebb technológia használatával.

A fiatalabb generáció azonban teljesen másként áll a kommunikációhoz, és mást is jelent nekik a kapcsolattartás fogalma. A mobiltelefonra elsősorban egy hasznos, multifunkcionális készülékként tekintenek, aminek segítségével mozijegyet vehetnek, elintézhetik a heti nagybevásárlást, zenét tudnak hallgatni, hírportálokat, blogokat, könyveket olvashatnak, nyelvet tanulhatnak, játszhatnak és a különféle közösségi média platformokon nyomon tudják követni ismerőseik életét, miközben saját magukról is megosztják a legfontosabb tudnivalókat. Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy mit is jelent a kapcsolattartás fogalma a mai, modern generációnak és miben különbözik ez attól, amit eddig tekintettünk annak.

Az idősebbek a hosszabb beszélgetéseket, terjedelmes leveleket tartják megfelelő kommunikációnak. Elektronikus kommunikáció esetén az emailt részesítik előnyben. Lényeges számukra, hogy személyre szabott legyen a megosztott információ. Számít nekik a bensőségesség. A digitális bennszülöttek ellenben úgy gondolják, hogy ha megosztják Facebookon, hogy ők épp „boldognak érzik magukat XY társaságában a Hármashatárhegyen”, akkor minden lényeges információt közöltek és nincs szükség arra, hogy bővebben elmeséljék a kirándulást a hozzájuk közel állóknak. Ennek a generációnak a kommunikatívabb tagjai esetleg még fényképeket is megosztanak a kilátásról és arról, ahogy kirándulótársaik jóízűen eszik szendvicseiket. Ha koncertre mennek, akkor sokszor ahelyett, hogy sodródnának a hangulattal, együtt buliznának a zenekarral, inkább arra koncentrálnak, hogy megfelelő szögből vegyék fel videóra lehetőleg a teljes előadást a zsebükben lapuló készülék segítségével és aztán megosszák ezt az ismerőseikkel. Vajon mennyire tudják élvezni a zenekar fellépését azok, akik egy kis, 15-16 cm átmérőjű téglalapon keresztül nézik azt végig? Amikor moziba megyünk, akkor a filmvetítés megkezdése előtt külön fel kell hívni központilag a figyelmet arra, hogy a közönség minden egyes tagja kapcsolja ki a telefonját, hogy egy kósza csengőhang vagy egyéb hangjelzés és a világító képernyő ne zavarja meg a többiek szórakozását. Amikor repülőre szállunk, akkor is külön be kell mondania a személyzetnek, hogy biztonsági okokból tartsuk kikapcsolva mobiltelefonunkat fel- és leszállás alatt, és ha körülnézünk, akkor megfigyelhetjük, hogy alig várja az utazóközönség, hogy visszakapcsolhassa készülékeit a megfelelő repülési magasság elérésekor. Akár csak 5 évvel ez előtt is még igen sűrűn előfordult, hogy az egymás mellett ülők beszélgetésbe elegyedtek az út során, ha beszélték egymás nyelvét, és akár email címet/telefonszámot is cseréltek az út végére. Amióta azonban egyre elterjedtebb a repülőgépeken is a wi-fi szolgáltatás, azóta azt figyelhetjük meg, hogy mindenki a telefonjába merül, amint módja van rá. Egye kevesebb a beszélgetés, pedig igen hosszú az út Ausztráliából Magyarországra.

Ugyanezt tapasztalhatjuk akkor is, amikor barátaink vagy családunk körében elmegyünk szórakozni, vacsorázni vagy bármilyen más közös programra. A legtöbbeknek az a legelső, hogy bejelentkezzenek közösségi média platformjaikra a helyszínről és bejelöljék azokat az ismerőseiket, akikkel épp együtt vannak. Ezt követően pedig a program során is inkább a jelen nem lévőkkel kommunikálnak online ahelyett, hogy azokra figyelnének, akikkel épp egy légtérben tartózkodnak. Erre persze mondhatnánk, hogy csak be akarják vonni az élménybe azokat is, akiknek nincs lehetőségük részt venni a programon, de ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e jobb abban a formában bevonni a távollévőket, hogy mi magunk megéljük az élményt a maga teljességében és aztán ezt meséljük el a többieknek. Hiszen ha „helyszíni tudósításként” közvetítjük az élményt, akkor jó eséllyel mi magunk is lemaradunk róla és pont olyan külső szemlékőkké válunk, mint azok, akiknek közvetítünk.

A jelenség hátterében természetesen állhat az is, hogy olyan eseményen kell részt vennünk, amin nem szeretnénk, de udvariatlanság lenne lemondani. Mondjuk házastársunk egyik kollégájának az esküvője. Ebben az esetben előfordulhat, hogy szívesebben beszélgetnénk valakivel, aki nincs jelen, és nem kívánjuk megélni az élményt a maga teljességében. Megoldásként inkább belemerülünk a telefonunkba és kizárjuk a külvilágot. Azonban nem csak ilyen és ehhez hasonló összejöveteleken láthatunk embereket, akik teljesen kizárják a külvilágot és észre sem veszik, hogy mi történik maguk körül. Aki tömegközlekedést használ, annak lehetett alkalma megfigyelni, hogy az utazóközönség nagy része fülhallgatóval a fülében, fejét lehajtva, a telefon képernyőjét nyomkodva közlekedik. Nem csak akkor tesz így, amikor biztonságosan leül, vagy állva kapaszkodik, hanem akkor is, amikor épp le- vagy felszáll, mozgólépcsőre lép vagy csak halad a kijárat felé. Nem ritka jelenség, hogy majdnem összeütköznek egymással ezek az emberek, mert csak a legutolsó pillanatban néznek fel. Magyarországon sajnos nemrég haláleset is történt annak következtében, hogy valaki nem nézett fel a telefonjából.

Amikor ilyen esetekről értesülünk, akkor újult erővel tör fel belőlünk a kérdés, hogy miért fontosabb a mobiltelefonba merülni, mint odafigyelni a minket ténylegesen körülvevő világra. Amíg csak arról van szó, hogy nem figyelünk oda a mellettünk ülőre vacsoránál, addig betudjuk udvariatlanságnak ezt a fajta viselkedést. De amikor az eredetileg kommunikációra kitalált eszköz a célnak nem megfelelő használat miatt halált is tud okozni, akkor a társadalomnak nagyon mélyen el kell gondolkodnia azon, hogy miért is fontosabb sokaknak a telefon böngészése és az, hogy ne maradjanak le semmiről, mint az életük.

A mobiltelefont kommunikációra találták ki, ez nem vitás. Nem a telefon tehet arról, hogy rosszul használják és a rossz használatból eredő következményekért sem felelős a készülék és gyártója. Ha mélyebben belegondolunk, akkor a társadalom változásában kell keresnünk a választ arra, hogy miért is válik izoláció forrásává az a termék, aminek eredetileg az lenne a feladata, hogy összehozzon bennünket.

Sajnos azt figyelhetjük meg, hogy a nyugati társadalmakban az egyén egyre magányosabbá, egyre elszigeteltebbé válik, még nagy társaságban is azt érzi, hogy egyedül van. Nagyon messzire vezet, hogy ennek mi áll a hátterében és hogyan jutottunk idáig, talán egy későbbi bejegyzésben kifejtem majd bővebben is az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de a lényeg az, hogy a legtöbben az online kommunikáció segítségével igyekeznek enyhíteni a magányt, ami oly jellemző a XXI. század emberére. Amíg valaki a telefonját böngészi, addig is úgy érzi, hogy nincs egyedül és odafigyelnek rá. Hiszen az ismerősei megnyomják a „like” gombot Facebookon, chatelés közben a tőmondatokban feltett kérdésekre adott félmondatos válaszok a kommunikáció látszatát keltik. Online akárki meg tudja teremteni magának a népszerűség és a valahova tartozás illúzióját, amire a való életben nem lenne képes. Viszont ha közelebbről megvizsgáljuk a jelenséget, akkor megfigyelhetjük, hogy ez mind csak kiüresedett pótcselekvés, érdemi kommunikáció nem zajlik. Oda sem figyelünk a másikra, a beszélgetés befejezése után 2 perccel nagy valószínűséggel már meg sem tudjuk mondani, hogy miről beszélgettünk. Érdekes megfigyelni, hogy míg mi elvárjuk, hogy odafigyeljenek ránk, addig saját magunk nem szeretnénk megfelelően odafigyelni a másikra. Kompromisszumos megoldásként pedig létrejött egyfajta íratlan megegyezés a társadalomban, hogy mindenki úgy tesz, mintha törődne a másikkal és cserébe mindenki elvárhatja, hogy a másik is úgy tegyen, mintha törődne vele. Mivel a magány kiváltó okát nem tudjuk orvosolni, ezért a tüneti kezelés mellett döntünk társadalmi szinten, és a mobiltelefon az az eszköz, aminek segítségével oldjuk magányunkat, miközben még csak észre sem vesszük, hogy legfőképpen erre használjuk. Ennek következtében áll elő az az ellentmondásos helyzet, hogy kívülről nézve úgy tűnik, hogy magát a társadalmat széthúzza a telefonhasználat, de az egyént mégis közelebb segíti ahhoz az érzéshez, hogy ő számít, ő fontos, vele törődnek és része valami nagyobbnak. És itt is megáll az az örök igazság, hogy ami jó az egyénnek, az nem feltétlen jó a közösségnek.

Ti hogy gondoljátok, megoldás lehet a problémára, ha a látszatmegoldást nyújtó mobiltelefon helyett inkább a mély és értékes kapcsolatok kialakításának és fenntartásának képességét igyekszünk elsajátítani és megtanítani másoknak? Egyáltalán van még igény manapság mély és értékes kapcsolatokra, vagy más túlságosan digitálissá vált a társadalom ahhoz, hogy vissza lehetne fordítani a folyamatot? Vajon kevesebben zárnák ki a külvilágot a telefonjaik segítségével és használnák pusztán arra, amire való: kapcsolattartásra, ha megkapnák a közvetlen környezetüktől azt a figyelmet és törődést, amire szükségük van? Vagy túl önzővé vált a társadalom ahhoz, hogy ez megoldást jelenthessen, mert mindenki csak saját magával van elfoglalva, azzal, hogy neki mi a jó és ő mit szeretne megkapni, és már nem is akar odafigyelni a másikra? Hiszen ennek kölcsönösnek kell lennie, ha mi magunk elvárjuk, hogy odafigyeljenek ránk, akkor nekünk is oda kell figyelnünk a másikra, csak a mai ember nem biztos, hogy szeretne ebbe energiát fektetni. Az egyén mindig is hajlamos volt a könnyebb utat keresni.

Én úgy látom, hogy ennek az egész problémakörnek a hátterében a magány áll és az, hogy igényünk van arra, hogy azt érezzük, fontosak vagyunk, hogy van akinek számítunk és van, aki törődik velünk. Ha pedig a közvetlen környezetünkben nem találunk ilyen személyt vagy személyeket, akkor kihasználjuk a mordern technológia adta lehetőségeket és megteremtjük magunknak az érzést, amire vágyunk. Viszont ezzel óhatatlanul is együtt jár, hogy buborékba zárjuk magunkat, amin a külvilág csak nagyon nehezen tud áthatolni, ha át tud egyáltalán. Mert buborékon belül jó és kellemes, buborékon kívül viszont szembe kell nézni a rideg valósággal.

Nincs kizárva, hogy a különböző tematikus csoportoknak köszönhetően értékes barátságokra leljünk, és olyan emberekkel is megismerkedhessünk, akikkel amúgy nem lenne lehetőségünk, de ezekbe az ismeretségekbe ugyanúgy bele kell fektetni az energiát, mint a hagyományos úton kialakult barátságok fenntartásába. Ha pusztán arra korlátozódik a kommunikáció, hogy like-ot nyomunk a másik bejegyzésére, akkor azt nem nevezhetjük barátságnak, csak felszínes ismeretségnek. Értékes barátságok kialakításához sokkal több kell, mint egy internethozzáférés, ilyet nem lehet kialakítani energiabefektetés nélkül. És nem csak saját magunk, hanem a társadalom érdekében is szükség van arra, hogy akarjuk belefektetni ezt az energiát.